Meditációról

A buddhista gyakorlásban az erkölcsös életvitel (sila) megteremti az elmének azt a nyugalmát, amelyre a meditáció épül. Az elme ekkor lecsitul és a koncentráció felépül. Ehhez teljes csend kell, és a mentális tevékenységek (beszélgetés, olvasás) teljes felfüggesztése az egész elvonulás alatt, töretlenül. 
A koncentráció (samatha) erősödésével megnyílik a belső szem, az éberség jelentősen fokozódik
(sati-patthana - az éberség-kiművelése). Így válunk képessé a belső folyamatok tiszta, éber és reagálás-mentes (upekkha) megfigyelésére, ami két dolgot eredményez. 

Egyrészt a tudattartalmak a felszínre jönnek és kitisztulnak, a megfigyelés tiszta terében szertefoszlanak. Tehát a tudat tisztul. Másrészt a napokon át tartó egyre mélyülő figyelem során a meditáló elkezdi látni az elme és a valóság természetét, ami mindig is uralja a létet, csak a gondolataiból kikeveredni nem tudó ember a hétköznapi tudatállapotban nem látja azt meg. A drogokkal kiváltott tudatállapotban pedig olyan gyorsan és hirtelen történik minden, hogy nincs ideje a bölcsességnek kialakulni, ha meg is jelenik egy egy pillanatra, hamar kiüti más élmény. 

A meditáció igaz és hamisságtól mentes. Természetes ütemben épül fel, és pótolhatatlan élményt ad: olyan tisztaságot, amelyet máshogyan nem tudunk elérni. A legmélyebb öröm pedig a tudat és a szív tisztaságának és a mély belső igazságnak, önazonosságnak az élménye. A valóságlátás (vipassana) kialakulásához támpont a buddhista alaptanítás is, amely a meditációban tárul fel (addig csak elméleti megértés, amely intellektuálisan érdekes, de nem hat az életünkre). Az életünkben a meditációban történt mély belátás (insight) hat, amikor a megértés megfigyelésből fakad és a szívig hatol, a tudati figyelem ugyanis a szívben székel. 

A három meditációs sarokkő annak a sajátélmény-szerű átélése, hogy semmibe nem tudunk kapaszkodni a belsőnkben sem, ugyanis a dolgok állandóan átalakulnak a szemünk előtt. Hiába érünk el egy kellemes állapotot, vagy van egy nagyszerű rájövésünk, amitől úgy érezzük, hogy ha azt megragadjuk, akkor az egész életünk helyére kerül: ezek az állapotok, gondolatok és érzések is pusztán rövid ideig állnak fenn, majd eltűnnek és más jön a helyükre. Ez az állandó átalakulás, a folyamatos áramlás: a múlandóság (anicca). 

A másik igazság az éntelenség (anatta): hogy nincsen mibe kapaszkodni az életben, ugyanis nincs egy szilárd létező sem a bensőnkben, sem a külvilágban. Sem a fejünkben, sem a szívünkben, sem a testünkben, de a külvilágban sincs. Mégis úgy élünk, mintha minden stabil és szilárd lenne és zaklatottan reagálunk, amikor múlik a szerelem, kihűl egy kapcsolat, és egy-egy csúcspillanat nem tér vissza a partnerünkkel, barátokkal, rokonokkal. Majd elsodródunk, s lassan elkezdenek eltűnni az emberek: meghalnak, s végül rájövünk: mi is meghalunk. 

A folyamatos áramlásban és változásban lévő kapcsolatokhoz, belső tartalmakhoz, külső dolgokhoz való ragaszkodás és az a körüli "elmekörök": szenvedést (dukkha) okoznak. Ez a harmadik igazság. A szenvedés maga a sóvárgás és az elutasítás, ami elménk másodpercenként lejátszódó mély beidegződése, ami felett nincs kontrollunk: magától megy. A meditációban ez kilazul és megtanuljuk elengedni mind az akarást, mind a nem-akarást (ellenállást). Nem tudunk semmilyen szilárd dologba kapaszkodni a létben. Ennek a felismerését elkerüljük és a hétköznapokban próbáljuk elhitetni magunkkal és a világgal, hogy kik vagyunk. Közben csendben szenvedünk (dukkha), és ezt a feladatok izgalmába, a gondolatokba, érzelmekbe, kapcsolatokba és élményekbe való belefeledkezéssel és azokban való szinte folyamatos elmerültséggel, azonosulással kerüljük el. Azonban ezekben sosem találjuk meg a tartós kielégülést, állandóan állapotváltakozásokon megyünk át, egy nap többször is. 

A meditáció során kiszállunk ebből a zaklatott állapotból és így az egész mögé jutunk: a mozdulatlan, örökké jelen való igazi énünkbe. Amikor ez az élmény teljes, és az eggyé válás az igazi énnel maradéktalan: az megvilágosodás, felébredés, a nirvána-élmény. Azonban a kiszállás nem tud megtörténni néhány percnyi, vagy néhány órányi meditáció során. Az elme és a szív fokozatosan csillapodik le. A tapasztalatok szerint minimum 7-10 nap szükséges. 7-10 nap alatt szinte senki nem szokott teljesen megvilágosodni. Azonban elmélyül annyira a személy, hogy megtapasztal egy olyan túllépést a saját elméjén, a mintáin és az addig börtönként köré zárult körein (conditionings - beidegződések), és ezáltal az addig ismert önmagán, amely egyszerre meglepő és felszabadító. Ráadásul bölcsességhez vezet: rájön, hogy mi történik a belsőjében. Előjön továbbá az a mélyebb, valós "én", amelyet a személy addig nem ismert: úgy érzi, most van otthon önmagában és eddig távol volt. Felismeri, hogy mennyire nem ura önmagának és mennyire nincs mibe kapaszkodni az életben. Mennyire elveszett a hétköznapi életben, és a meditáció nélkül a felszínen volt. Ezen felismerésektől az ego és az akaratosság kilazul, és kifejlődik az elengedés, jelenlét, erőszakmentesség, jóság és együttérzés.
A belső nemesedés indul meg. A személy megérti a meditáció alapjait, saját-élményből rájön, hogy a buddhista tan nem egy egzotikus keleti irányzat, hanem a mélységes univerzális emberi valóság megismerése és vallás-mentes tiszta önismeret.